Magyar rovás

maGar rovás

Ha nincsen gyökér, nincsen fa

ha ninCen Gökér, ninCen fa

 
Címkék: 

Alsótatárlakától a botnaptárig…

alsótatárlakától a botnaptárig…

Tatárlakai korong[1]

A világhíressé vált régészeti leletet 1961-ban a román régész, Nicolae Vlassa – édesanyja Zöldi Judit – ásta ki a Maros-menti Alsótatárlakán (ma Románia). E korongot 7 300 évesnek állapították meg, melyen a székely–magyar rovásírás betűihez hasonló jeleket látunk, mint például – szembenézve – a bal felső negyedben a Z betű, mellette az Ny betű. A jobb felső negyedben két Ny betű alaki mását látjuk. A jobb alsó negyedben betűösszeírást tételezhetünk fel. A bal alsó negyedben pedig a kettős kereszt van, amely a rovás-ábécé Gy betűje. Ez megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert a gy sajátos magyar hang, és a jele, a kettős kereszt is annak tekinthető, mert más népek rovásírásában nagyon ritkán fordul elő. Ugyancsak, a korong szélén, a vízszintes alatt egy összeírást látunk. Úgy néz ki, hogy az Ny és D betű összeírása. Ezt nyilasnak is nevezik. A boszniai hegypiramisoknál lévő alagútban is megvan a hasonmása. A korong jeleinek olvasásával számosan kísérleteztek, de a megfejtők mindegyike más eredményre jutott, melyek nem támogatják egymást.

A litván származású régésznő, Marija Gimbutas[2] szerint az emberiség első írásrendszerét a Délkelet-Kárpát-medence és Észak-Balkán újkőkori népessége alkotta Kr. e. 5 500 és 5 000 között. Egyesek véleménye szerint ebből származik minden írás. Az ősnépet ő „Old European”-nek, vagyis „ős-európainak” nevezte, amely nem szemita, és nem indoeurópai volt. Szerinte, az indoeurópaiak ezen ősnépet kipusztították. Lehetséges, de ha a régésznő a magyarság hivatalos történelme mögé is nézett volna, akkor lehet, hogy más lett volna a véleménye. Ami az elsőbbséget illeti, a franciaországi Glozelben talált, írásjelekkel ellátott táblácskák is versenyben vannak. A tekintélyes számban előkerült leleteket 15 ezer évesnek tartják – bár ezt többen vitatják –, mely szerint ők voltak az első írásrendszer megalkotói. Azonban, a glozeliek eltűntek, Franciaországban megszakadt az írás fejlődésének folytatása. Valószínű az éghajlatváltozás okozta, mikor Földünk északi féltekéje átment a hideg égövből a mérsékelt égövbe. Nem lehetetlen, hogy ezen írástudó nép kései unokái telepedtek meg az újkőkor hajnalán Észak-Balkánon és a Kárpát-medencében – mint erre Varga Csaba[3] is felfigyelt. Ettől kezdve, a Kárpát-medencében a rovásírás fejlődése, sok viszontagság ellenére is töretlen napjainkig.

E kérdéssel úgy állunk, mint Amerika felfedezésével: Leif Erickson[4] az első ezredforduló táján megérkezett az Újvilágba, de soha nem tért vissza Európába. Félezer évvel később Kolumbus érdemelte ki a dicsőséget, mert ő vitte a hírt az Újvilág létezéséről. Friedrich Klárinak köszönhető, hogy a glozeli és a kárpát-medencei leletekről összegyűjtötte[5] a jeleket, és egy táblázatban kimutatta az alaki azonosságokat és hasonlóságokat, köztük a kettős keresztet is, amely a magyar nyelv sajátos GY hangjának betűje. Meg kell említeni, hogy Európa más részein is előfordulnak 15–20 ezer éves írásos leletek, mint pl. a Pilis-hegység Jankovich barlangjában, vagy az olaszországi Savignonban. Ebből arra kell következtetni, hogy míg az írásrendszer kifejlesztése az ősi földművesek érdeme, addig az írásjelek kezdeti használata az ősvadászokhoz köthető.

Tatárlakai tábla[6]

A koronngal azonos lelőhelyen két téglalap alakú táblácskát is talált Vlassa. Az egyiken egy bekarcolt kecske alakja látható egy álló alakkal, amely lehet ember, de lehet álló kecske is. A másikon írásjelek vannak, melyek nem azonosak, de még nem is hasonlítanak a korongon látottakra. Képírás, vagyis piktogram van a téglalap alakú táblácskán. Elgondolkoztató, hogy egy azonos lelőhelyről és korból, két különböző írásfajta vagy írásrendszer került elő. A korong és táblácska tulajdonosa az újkőkori termékenységi vallás nagyasszonya lehetett, aki nem egy, hanem két írásfajtát ismert. Nos, jelek szerint, a korongon látható jelekből alakult ki a rovásírás, míg a téglalap alakú táblácska képjeleihez hasonló írásjelek, mintegy 1 800 évvel később Dél-Mezopotámiában jelentek meg, amiket a sumérnak nevezett nép ékírásba fejlesztett tovább.

Tordosi korong[7]

Ami az újkőkori leletek írásjelei körüli bizonytalanságot illeti, érdemes megemlíteni egy tordosi leletet is, melyet az első magyar régésznő, Torma Zsófia[8] bárónő ásott ki a Maros-menti újkőkori telephelyen az 1800-as évek utolsó negyedében. Egy kőből készült, lyukas korongról van szó, melyen karcok láthatók. Mint a legtöbb régészeti leletről, a régészek erről is különbözőképp vélekedtek. Voltak, akik amulettnek, mások hálónehezéknek vélték. Voltak, akik a karcokban díszítést, mások írásjeleket láttak. 1968-ban Vlassa is tüzetesebben megvizsgálta a korong „karcait”, és arra az álláspontra jutott, hogy a jelek „rövid rajzjeles/képjeles jegyzetek” („short ideographic notations”) [The Danube Script in light of the Turdas and Tartaria discoveries. National History Museum of Transylvania, 2009, 24. oldal]. Nos, a korongon látható jelek inkább a vonalas írásra hasonlítanak, mint a rajzokra. Ez azért fontos, mert nem az egyedüli lelet, amelyen hasonló „karcok” vannak, ugyanakkor Vlassa véleménye jól szemlélteti az írásjeleket illető bizonytalanságot.

Istennő[9]

A következő, írásjelekkel ellátott régészeti lelet képét Cser Ferenc–Darai Lajos közlik A magyar folytonosság a Kárpát-medencében[10] című munkájuk borítólapján, melyet Szatmár vármegyének, a román oldalra eső Hosszúfalú és Kisfentős határában találták. A kép ugyancsak megtalálható a világhálón Borovszky Samu[11] Szatmár vármegye őskora címszó alatt.

Az istenséget, nagyasszonyt ábrázoló töredéken írásjelek láthatók. A sátoralakú jelek megegyeznek a magyar rovás-ábécé S betűjének alakjával. A két „sátor alakú” jel között van egy díszítésnek tűnő jel is. Feltehetően, ez az N és T összeírása, ligatúrája, mely jelet megtaláljuk a bolognai botnaptár[12] szövegében is, amint ezt az alábbi példák mutatják.

A bolognai botnaptárban szereplő nevek Forrai Sándor Küskarácsonytól sülvester estig[13] című könyvében találhatók. Amint látjuk, az NT összeírása hasonlít a régészeti leleten látható jelhez. Így, ha mai ismereteink birtokában elolvassuk a Kr. e. 1450 tájáról való lelet jeleit – sajnos nincs pontos kormeghatározása –, akkor balról jobbra a SeNTeS olvasatot kapjuk. Ha e lelet Szentes vidékén került volna elő, akkor feltételezhetnénk, hogy e településnek már az újkőkor végén, bronzkor elején is megvolt a neve. Az is lehetséges, hogy a két szónak semmi köze sincs egymáshoz, mert ha jobban szemügyre vesszük a leletet, akkor jobbról-balra, a második S után még egy balra dőlő jelet is látunk, ami lehet egy másik S, de lehet a rovás G vagy L betűje is. Fontos viszont, hogy a rovás betűösszeírásának gyakorlata és hasonló megoldása, amely összeköti a szatmári leletet a bolognai botnaptárral, és megerősíti az alsótatárlaki korong jeleinek összeírását is.

Botnaptár-felirat
Csikszentmártoni felirat[14]
Részlet a csíkszentmártoni[15],
1501-ben készült templom
feliratából (Forrai Sándor)

A betűösszeírás a székely–magyar rovás íratlan „szabálya”. Ezért mondta az olasz Antonio Bonfini[16], Mátyás király udvari történetírója, hogy a magyarok „kevés jeggyel sok értelmet foglalnak egybe”. Betűösszeírások más népek rovásaiban – jelek szerint – csak ritkán fordulnak elő. Rokon vagy rokonnak vélt népeknél gyakrabban. Ez figyelhető meg az etruszkoknál[17] is. Erre a magyarázat az lehet, hogy az etruszkokat több kutató a Kárpát-medencéből származtatja. Legújabban az olasz nyelvész, Mario Alinei[18] is erre az álláspontra jutott. Egyébként a rómaiak az etruszkoktól vették át a rovást, amelyből kialakult a napjainkban használt latin-betűs írás. A hosszúfalúi lelet alátámasztja a rovás fejlődésének folyamatát a székely–magyar betűösszeírás gyakorlatán keresztül, egészen napjainkig. Amint ezt a mellékelt templomfelirat is igazolja. E lehetőséget alátámasztja Friedrich Klára és Szakács Gábor kutatása is. Friedrich megtalálta az újkőkori régészeti leleteken a rovásbetűk alaki mását az E és Ly betűk kivételével.

Mit kell tudnunk a botnaptárról? Az olasz tudós, térképész, hadmérnök, tábornok Luigi Ferdinando Marsigli[19] gróf, 1681-ben osztrák császári szolgálatba szegődött. 1886-ban az osztrák oldalon részt vett Buda töröktől való visszafoglalásában[20]. S mint ilyenkor szokásos, szabadpréda minden érték, mint például a Corvinák[21]. Amikor a császári katonák el akarták „zabrálni” azokat, akkor Marsigli közbelépett.

Futó alak a tordosi edényaljon[22]
NT-jel tordosi cserépleleten[23]

Marsigli 1690-ben eljutott Székelyföldre is, ahol kezébe került egy botnaptár. E botnaptár teljes szövegét lemásoltatta, és egy székely aláírásával hitelesítette, amely megtalálható a Bolognai Egyetemi Könyvtárban az 54. kötet 669. oldalán. A botnaptár azóta, mint oly sok minden eltűnt, de Marsiglinek köszönhető, hogy másolatban megmaradt. Mai ismeretünk szerint ez a legterjedelmesebb rovásemlékünk. Abból, hogy rajta van a sienai Szent Bernát névünnepe is, arra lehet következtetni, hogy 1450 után készülhetett (ebben az évben avatták szentté), de Forrai Sándor szerint olyan névünnepek is vannak rajta, melyek némelyike akkorra már kiveszett, ezért az a legvalószínűbb, hogy egy Árpád-korban készült korábbi naptárról másolták.

Égei-tengeri táblácska[24]

A Maros-menti Tordoson előkerült edényaljon (fenti, bal oldali kép), rovásjelekből kialakított futó alakot látunk. Legfelül a fej helyén a hosszúfalui leleten látható NT összeírt betűihez hasonló jel van. A fenti, jobb oldali lelet szintén a tordosi műveltségből való, amely kísértetiesen hasonlít a botnaptárban szereplő aNTaL betűösszeíráshoz. Hogy mi lehet az olvasata, nagyon jó kérdés, de a betűösszeírás gyakorlati módjának azonossága nem vitatható. A tordosi leleteknek nincs pontos kormeghatározása – a tordosi műveltséget Kr. e. 5. évezred közepére teszik –, de feltehetően a hosszúfaluinál jóval korábbi korból valók, melyek a rovás használatának gyakorlati módjáról, maradandóságáról tanúskodnak.

A jobb oldali, írásjelekkel ellátott táblácska Kr. e. 1450 tájáról az Égei-tenger műveltségköréből – Ajia Triada – való. A táblácskán szerepel a kettős kereszt, és a bal felső részben szintén az NT összeírása feltételezhető (mindkét jelet a zöld nyíl jelzi). Az előbbiekben bemutatottakból, arra lehet következtetni, hogy az írástudás nem délről északra, hanem északról déli irányba terjedt.

Időrendi adatok

Alsótatárlakai korong – Kr. e. 5300; Tordosi lelet – Kr. e. 4500–2300; Hosszúfalui istennő – Kr. e. 1450; Bolognai botnaptár – Kr. u. 1250–1450; Nikolsburgi rovásábécé – Kr. u. 1483; Telegdi János Rudimentája – Kr. u. 1598. Az utóbbi kettőben is megvan az N és T összeírása, amint ezt alább láthatjuk:

Részlet a nikolsburgi rovásábécéből és Telegdi János Rudimentájából

A felsoroltak a magyar rovásírás Kárpát-medencei kialakulásáról és töretlen fejlődéséről tanúskodnak az újkőkor hajnalától a botnaptáron keresztül napjainkig. Vizsgáljuk meg, van-e egyéb támasztéka az itt felsorolt lehetőségeknek az alaki hasonlóságon és a betűösszeíráson túl.

Dr. Raskó István biológus vezetésével az MTA Genetikai Intézete végezte az első önálló magyar genetikai vizsgálatot. A vizsgálat célja az volt, hogy kiderítsék, mekkora százalékban található meg Árpád népének génállománya a mai magyarságban. A vizsgálathoz apai ágon 132 anyaországi és 97 székely, míg anyai ágon 102 anyaországi és 76 székely mintát használtak fel. Az eredményt 2010-ben Raskó a Honfoglaló gének (Medicina Könyvkiadó) című könyvében tette közzé. Kiderült, hogy a magyarság túlnyomó többsége nem Árpád népéből, hanem a köznépből származik.

Raskó azt írja, hogy az újkőkori E3b haplocsoport népessége 7000–8000 éve a Balkánról telepedett be a Kárpát-medencébe. Génjeik a mai magyarság génállományában 10%-ot képviselnek. Az E3b1 haplocsoport népessége pedig a „magyar adatbázisban döntő arányban van jelen” – írja Raskó. Nos, e népesség 7 300 éve a Vardar és Morava folyók völgyén át érkezett a Kárpát-medencébe. Egyre több jel mutat arra, hogy eme ősi földműves nép nem veszett ki, hanem génállománya, műveltsége, nyelve és írása tovább él a mai magyarságban.

Nos, ha mindebből levonjuk a tanulságot, akkor azt kell mondanunk, hogy a magyar rovásírás a Kárpát-medencében alakult ki. Téves az elnevezése is, mert nem székely–magyar, és nem hun–magyar, hanem magyar. A tévedés abból származik, hogy korábban a magyarság eredetét és egészét kizárólag a szittyákhoz és hunokhoz kötötték. Megfeledkeztek és megfeledkeznek az őstelepes földműves népről, amelyből – szerintem – a szittyák és hunok is származtak. A szittyák és hunok magas műveltségű népek voltak, és kiváló fémművességük mellett ismerték és használták a rovást, de nem ők voltak az írás feltalálói. Az írás kialakulása őket ezer évekkel megelőzte. A székelyeket pedig hol szittya, hol hun eredetűnek tartják. Innen a rovásírás téves elnevezése. Igaz viszont az, hogy a legtöbb rovásemlék Erdélyben maradt meg. Ha az emberi művelődés szellemi csúcsterméke az írás, akkor méltán büszkék lehetünk földműves őseinkre, akik az újkőkor hajnalán benépesítették az egész Kárpát-medencét, és megalkották az emberiség „első” írásrendszerét, amely ma is él. Nem feledkezhetünk meg az ősvadászokról sem, mert a jelek arra mutatnak, hogy az írásjelek használata – több tízezer éve – velük kezdődött.

Elgondolkodtató az is, hogy – tudomásom szerint – keleten, ahonnan a magyarság állítólag származott, a magyar népnevünk ebben a formában sehol nem fordult elő. Előfordult viszont a következő változatokban: magar, madar, madjar, mazar, mazsar, madzsar, stb. Keleten hiányzott és hiányzik a „gy” hang jele/betűje, de megvan az alsótatárlakai korongon, megvan Glozelben és az Égei műveltségkörben, megvan az etruszkoknál, és megvan a botnaptáron.

Radics Géza
2013 júliusa