Magyar rovás

maGar rovás

Ha nincsen gyökér, nincsen fa

ha ninCen Gökér, ninCen fa

Boldog, békés karácsonyt kívánunk mindenkinek! boldog, békés karáCoNt kívánunk mindenkinek!
 
Címkék: 

Rovásemlékeink

rovásemlékeink

Írásos emlékeinknek mostoha sors jutott. A legutóbbi évezredben a latin betűk hivatalossá tétele mellett a magyarországi hatalmak többsége már nemkívánatosnak minősítette népünk kincsét, a rovást. Így az idő vasfoga mellett az emberi gyarlóság is pusztította rovásemlékeinket. Több esetben az anyaföld „takarójának” köszönhetjük, hogy megmaradt belőlük, a többségük pedig másolatban élte túl a pusztulást, illetve a pusztítást. Ezekből következzék most itt egy válogatás.

Ősi írásunkról Thuróczy János[1] 1488-ban így írt a Magyarok Krónikája[2] előszavában: „… Mert hiszen a mi korunkban is ugyanennek a nemzetnek egy része, amely Erdély táján lakik, tud valamiféle betűket a fába vésni, és e rovást használva betűvetés módjára él vele.”, majd A székelyekről című fejezetben: „Ők még nem felejtették el a szkíta betűket és ezeket nem is tintával vetik papírosra, hanem botokra vésik be ügyesen, rovás módjára.”
Antonio Bonfini[3], Mátyás király történetírója A magyar történelem tizedei[4] című munkájában ezt írta a székelyek írásáról: „… Szkítiai betűik vannak, amelyeket nem papírosra írnak, hanem rövid fácskákra rónak, kevés jellel sok értelmet egybefoglalnak.”

Az erdélyi születésű (Sepsi-széki) Lisznyai Kovács Pál debreceni tanár 1692-ben kiadott Magyarok Crónicájában ez olvasható: „Ezeknek a székelyeknek (a mint az Atyllának és meg az elött való magyaroknak is) tulajdon magános magyar bötüi és irásai voltanak, és valamint ma irnak a sidók és a napkeleti népek, az ö irásokban jobb kéz felől bal kéz felé mentenek, mely magyar betüket és irásokat, hazámban lakván, én magam is láttam, sőt Erdélyben és Székely földén olyan praedikátorokat is, kik magyar betűkkel egymásnak irtanak, láttam s ismertem; ilyen vala Tsulai nevű erdélyi püspök is.”

Minél régebbi egy írás, annál több nehézségbe ütközik annak elolvasása. Azért van ez így, mert lehet, hogy olyan szót tartalmaz, melyet ma már nem használunk vagy olyan jellel van dolgunk, mely koronként vagy éppen tájanként kissé módosult. Azzal is számolnunk kell, hogy kezdetben szinte alig írtak magánhangzót (helyette „hangzósították” a szöveget), s az idő múlásával használtak egyre több magánhangzót. S mindezeket tetézik még a rovó egyedi kivitelezései, egyéni megoldásai.

Ezért van az, hogy egy-egy nyelvemlékünknek különböző olvasatai vannak, még olyanoknál is, ahol nem közöljük a különböző változatokat. Az egyértelműsítés érdekében azonban szívesen veszünk minden újabb olvasatot.

Megjegyzendő, hogy némely rovásemlékünk esetében megoszló szakmai vélemények vannak. Ebbe a válogatásba olyan emlékek kerültek bele, amelyek a szerkesztő meggyőződése szerint hitelesek.