Magyar rovás

maGar rovás

Ha nincsen gyökér, nincsen fa

ha ninCen Gökér, ninCen fa

Boldog, békés karácsonyt kívánunk mindenkinek! boldog, békés karáCoNt kívánunk mindenkinek!
 

Írásunk – a magyar rovás – ősidők óta létező kincsünk. Az írás tudása egész népünkre kiterjedt volt, ennek emlékét még ma is őrzi nyelvünk a következő kifejezésekkel: valakinek sok van a rovásán (nyilvántartják az elkövetett cselekményeit), rovott múltú (valamikor a büntetéseket is rovással jegyezték le), rovót hoz az iskolából, megrovásban részesül (ez mindig írásban történik), rovat (az újság két vonal közti oszlopa), az adót a mai napig is kiróják, mi meg lerójuk.

Őseink a papír feltalálása előtti időkben juhbőrből készült pergamenre írtak, a rovásbotokra való rovás pedig mindennapos volt. A RÓNI és RÓ szavakat népünk RÚNI és RÚ-nak is ejti.

Ősi írásunk használata ezer évvel ezelőttig, I. István koráig általános volt. Ő volt az, aki a római kereszténység felvételével a latin betűkkel való írást tette hivatalossá, de ennek ellenére az egyszerű emberek az ősi írásunkat továbbra is megtartották, használták még évszázadokon keresztül, amiről rovásemlékeink is tanúskodnak. Legtovább Székelyföldön használták, ezért is nevezzük székely–magyar írásnak. Íráskutatóink még az 1900-as évek elején is olyan juhászok körében gyűjthették a rovásbetűinket, akik között élő tudásként volt jelen ősi írásunk, a rovás.

Mindössze kétszáz éve annak, hogy a tudást iskolai keretek között igyekeznek átadni az új nemzedéknek, sajnos mindig is csak a latin-betűs írást tanítva, aminek „köszönhetően” majdnem elveszett az évezredes ősi írásbeliségünk. Ennek megmentésében kiemelkedő munkát végeztek: Szentkatolnai Bálint Gábor, Fischer Károly Antal, Sebestyén Gyula, Magyar Adorján, Forrai Sándor. Ők különböző időben és különböző helyszíneken gyűjtöttek, s ebből következhetett az, hogy ma ismerünk olyan rovás-ábécéket, melyek néhány jel különbözősége folytán eltérnek egymástól. Az eltérés leginkább csak a magánhangzók esetében van, ami abból is adódhat, hogy minél korábbra megyünk vissza az időben, annál kevesebb magánhangzót írtak ki eleink. A különböző tájegységeken gyűjtött jelek változatosságát az is színesítette, hogy a betűvetés tudományát a családokon belül hagyományozták az utódokra.