Magyar rovás

maGar rovás

Ha nincsen gyökér, nincsen fa

ha ninCen Gökér, ninCen fa

 

Rovásleckék

rovásleckék

Kétjegyű betűk

Ezer évvel ezelőtt a latin betűkészlet kevesebb jelből állt, s így találkozott a magyar nyelvvel. Abban 13 hangunkra nem volt jel (TY, GY, NY, LY, SZ, ZS, CS, J, K, Á, É, Ö, Ü), ezért aztán egy 1046–47-ből származó imában a „Szent Mária asszonyt hívők” mondatrészt így tudták lejegyezni: Tzent maria azzunt hyweuc, s a 12. századi halotti beszédben pedig az „őt egy fa gyümölcsétől” szavakat imigyen: wt ig fa gimilcetvl. Évszázadokon át kellett birkóznia a latin betűkészletnek azért, hogy pontosan lejegyezhesse a magyar beszédet. Látható, hogy a CS hangunkra máig megmaradt a különböző próbálkozás a Babits és a Madách nevekben vagy a Zsámbokréti nevet Sámbokrétynek tudták írni. Idővel aztán megalkották nekünk a hiányzó betűket, s csináltak pl.: az S-ből és a Z-ből SZ-t, T és Y-ból TY-t, stb. Muszáj volt ezt megtenniük, hiszen a magyar ember mindig is betű szerinti pontossággal írta/rótta le a mondandóját, s ehhez alkalmassá kellett tenni a latin betűkészletet. Ősi írásunkban mind a 38 hangunkra van külön jel, de úgy, hogy nincs benne kétjegyű betű (az SZ nem egy S-ből és egy Z-ből áll, stb.) és nem használ ékezeteket.

Idegen jelek

A magyar ember betű szerint mindig is azt írta, amit hallott. Semmi különbség nincs pl. Vécsei vagy Vécsey, Vesselényi vagy Wesselényi, Kszantusz vagy Xantus kiejtése között. A különbség mindössze a latin ábécé fogyatékosságából adódik, nevezetesen, hogy Y-nal jelölték az I hangot (másutt pedig a J-t), W-vel a V hangunkat, X-el a K+SZ hangjainkat. Ezek oly annyira idegen jelek (helytelenül régies jeleknek mondják), hogy a rovásban nincs is rájuk betű, ezért az általuk jelölt hangokat betű szerinti rovásjelekkel írjuk: Vécsei, Vesselényi, Kszantusz. (A rovás jelkészletünk gazdagságát mutatja, hogy betűépítménnyel megalkothatók belőlük ezen idegen jelek is, amikor arra törekszünk, hogy a korhű latin betűket formailag is pontosan adjuk vissza rovásban.)

Írás iránya

Minél ősibb egy írás, annál inkább jellemző rá, hogy az iránya jobbról balra tartó, így a magyar rovás is a Nap járásának megfelelően, jobbról balra tart. Ennek ősi tudását ez a gyermekmondóka őrizte meg: Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél. Tehát minden, ami kél, ami keletkezik, ami szaporodik (pl. betűről-betűre), az nekünk jobbról balra tartó.

Betűk hívószavai

Ősi írásunk a képíráshoz közelálló jelkészlettel rendelkezik, így gyakran fölismerhetők bennük azok a dolgok, amikről a formájukat kaphatták. A leckékben minden betűhöz olyan képet kapcsolunk, melynek kezdő hangja megegyezik a betű jelentésével. Az egyszerűség kedvéért ezeket a betűk hívószavainak nevezzük el. Ezek felidézése sokat tud segíteni a jelek megtanulásakor. Néhány betűnek szerepeltetjük a régmúlt időkből hagyományozódott fogalmi jelentését is, amit Koricsánszky Atillától idézünk.

Segédhangzó

Amikor önmagukban ejtjük ki a mássalhangzók betűit, azt minden esetben „e” segédhangzóval tesszük (az „e” hang az a „más”, amivel hangzanak): pl. eB, eC, eD, eF, eGY … eM, eN, eNY, stb. Talán ezért is van az, hogy sok alapszavunk „e”-vel mondatik, mint az ember, gyerek, szeret, megy, tesz, lesz.

Betűforma

Ősi írásunk csak egy betűformát használ, hozzá leginkább a később kialakított latin nyomtatott nagybetűk hasonlatosak (a latinoknál ez a betűforma tekinthető eredetinek, a kis betűket később alkották meg a folyamatos írás érdekében). A rovásban nagyobb méretű betűvel jelölhetjük a mai helyesírásunknak megfelelő nagy betűt.

A szavakat szóközökkel választjuk el egymástól, az írásjelek ugyanazok, mint a latin betűs írásnál. A betűket a sorokban vonaltól vonalig írjuk. A betűk megtanulásában nem a latin ábécé szerint haladunk, hanem az egyszerűség szempontjai alapján. Egyes betűknél példát mutatunk a szögletes és íves írásra is.

A Róni tanulok[1] című tanítókönyvből a rovásleckéket rövidítve közöljük.
A leckét feladatait Garainé Szondi Katalin állította össze. A leckék rajzait Szondi Erzsébet készítette.